„Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam...”
Száz éve vette kezdetét a Nagy Háború

dr. vitéz Ravasz István hadtörténész l 2014. július 29

1914. június 28-án Szarajevóban egy nacionalista szervezet, a Fekete Kéz (Crna ruka) merényletet követett el Ferenc Ferdinánd főherceg, osztrák–magyar trónörökös ellen.

A merénylet okán mindenki háborút akart. A németek úgy vélték: ellenfeleik még nem készültek fel teljesen a világméretű mérkőzésre. Az angolok és a franciák Németországnak nem akartak több időt hagyni a háborús készülődésre. A cári udvarban úgy gondolták, itt az idő északi-tengeri, balkáni és kis-ázsiai törekvéseik valóra váltására. Ezzel párhuzamosan egyre erősebben jelentkeztek a szerb, a román és az olasz nemzeti törekvések.

Háborút akartak Bécsben is: eljött az alkalom, hogy a Monarchia bizonyítsa nagyhatalmi „érinthetetlenségét”. Így vélekedett az uralkodó, a katonai és a politikai vezetés is. A cselekvő német támogatás biztos tudatában, az uralkodó beleegyezésével mozgásba lendülhetett a háborús gépezet. Egyedül a magyar királyi miniszterelnök, Tisza István gróf adott hangot fenntartásainak, azt az álláspontot képviselve, hogy a Monarchia számára a válság politikai megoldása a legelőnyösebb. (S éppen őt érte egy merénylő gyilkos golyója a háború utolsó napjaiban.)

A Monarchia 1914. július 28-án Szerbiának küldött hadüzenete nyomán kitört a világháború, amely lezárta az addigi, az európai nagyhatalmak erőegyensúlyán és Európa elsőségén alapuló világrendet ; s amely ebben a megközelítésben egy világháború volt, két fegyveres szakasszal, közte húszéves fegyverszünettel. A Versailles környéki békék szakítottak az évezredes béke-kultúrával: ahelyett, hogy megbékéltették volna a legyőzötteket új helyzetükkel, megbüntették azokat. Ez pedig egyenesen vezetett a revans igényéhez, s a húszéves köztes periódus az újra-felkészüléshez kellett.

Stromfeld Aurél, a magyar Vörös Hadsereg volt vezérkarfőnöke 1920 nyarán a börtönben kijelentette: a Nagy Háború lezárásából következően „szerintem legalább egy második előtt állunk.” Az Antant-csapatok főparancsnoka, Ferdinand Foch marsall, 1919. június végén, a Németországnak szánt versailles-i béke szövegét látva felkiáltott: „Uraim, ez nem béke, ez 20 évre szóló fegyverszünet!” Edward R ýdz-Smygly tábornagy, a lengyel hadsereg főparancsnoka 1939. szeptember elsejére virradóra, mikor értesült a német támadásról, szintén felkiáltott: „Uraim, Foch marsall tévedett – de csak két hónapot...”

A XX. századi világháború két fegyveres szakaszára olyan új megnevezések adódnak, amelyeket a kortársak használtak első ízben: Nagy Háború (1914–1918), illetve Totális Háború (1939–1945). Ez utóbbi is nagy kezdőbetűkkel, megkülönböztetésül az általános értelemben leírt, például göbbelsi totális háborútól. Miként nagy kezdőbetűkkel írjuk le a most száz esztendeje kitört Nagy Háborút is, megkülönböztetésül a jelzős szerkezetként a világtörténelem 20-30 háborújára is alkalmazható nagy háborútól.

Az 1918 őszi fegyverszüneteket követően egyébként Oroszországban, a Baltikumban, Kis-Ázsiában és a Közel-Keleten tovább tartottak a harccselekmények. A Kárpát-medencében sem ért véget a háború, sőt ekkor kezdődött, hiszen 1918 végén magyar területen sehol sem húzódott frontvonal, viszont a Népköztársaság, majd a Tanácsköztársaság idején hazánk hadszíntérré vált.

Károly király látogatása a hadszíntéren

Noha a cs. és kir. közös Hadsereg magyarországi kiegészítésű és a m. kir. Honvédség alakulatai a Nagy Háborúban mindenhol kivették részüket a harcokból, a legnagyobb számban Lengyel-Galíciába, azon belül is Przemy śl és Gorlice térségébe, majd a mai Szlovéniában az Isonzo mentére és a mai Olaszországban a folyó torkolata felett magasodó Doberdo-fennsíkra kerültek, s volt, hogy a Monarchia csapatainak kétharmadát alkották. A kortársak ezeket „magyar hadszíntér”-ként kezdték emlegetni. A kezdetekben – 1914 kora őszén, illetve 1916 késő nyarán – ez igaz lett volna még a szerb, illetve az erdélyi hadszíntérre is, ám mindkettőn hamar megnőtt a német alakulatok aránya, ennélfogva a kortársak egyiket sem említették így ; mi pedig nyugodjunk bele az egykori harcok résztvevőinek „ítéletébe”.

Ide kapcsolhatók a legdicsőségesebb fegyvertények is: Przemy śl védelme 1914 októberétől 1915 márciusáig, amikor igaz, feladtuk a várrendszert, ám csupán az élelem elfogytával, s úgy, hogy harccal annak egyetlen elemét sem tudták elfoglalni a cári csapatok. Az egyetlen soralakulat az erődben a magyar legénységű szegedi m. kir. 23. honvéd gyaloghadosztály volt. A hősi védelem példáját adták további honvéd, népfelkelő és magyar kiegészítésű közös alakulatok az olasz fronton a teljesség igénye nélkül a Doberdo-karszt, a Monte San Gabriele, a Mrzli vrh és a Papadopoli-sziget (Piave folyó szigete) térségében. S a két „magyar hadszíntér” őrzi az osztrák–magyar haderő két legfényesebb győzelmének emlékét: az 1915. május 2-i gorlicei és az 1917. október 24-i caporettói áttörését ; s akkor még nem is beszéltünk az erdélyi frontról, ahol 1916 második felében a túlerőben betört román haderő történelmének legnagyobb vereségét szenvedte el.

A Nagy Háborúban a történelmi Magyarország megközelítően 20 milliós lakosságából több, mint 3 és fél millió katona vett részt. Ebből 660 ezer halottat vesztettünk, továbbá 800 ezer, a háború folytatásából és a társadalom keresőképes rétegeiből kieső sebesültet. Egy nemzet életében az számít, hogy mekkora hányada esik áldozatul. Akkor kapunk valós képet az emberveszteségekről, ha azokat az adott népesség egészéhez viszonyítjuk. Ilyen összehasonlításban az Osztrák–Magyar Monarchia – s benne Magyarország – az „előkelő” negyedik helyet foglalja el a világ országainak sorában.

A magyar történelemben trianoni béke néven elhíresült, s a magyar nemzetet példátlan módon megbüntető diktátumot mint a Magyar Királyság és az Antant közötti hadiállapot lezárását és a háború utáni békeidőszak alapelveit kodifikáló nemzetközi jogi okmányt 1920. június 4-én délután fél ötkor a Versailles melletti Nagy-Trianon palotában (Grand Trianon, tévesen a Kis-Trianon palotában vagy a Kis- és a Nagy-Trianon palotát összekötő folyosó csarnokában) írták alá.

A győztesek oldaláról nézve nem Magyarországot csonkították meg. A nyugati nagyhatalmak közvéleménye – persze nem kis mértékben a csehszlovák, román és szerb propaganda hatására – valóban elhitte, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia megszüntetésével a „népek börtöne” szűnik meg. A döntéseket hozó nyugati politikusok és országaik közvéleménye meg volt arról győződve, hogy ők „szabadságot adnak” a volt Monarchia minden nemzetének, függetlenül attól, hogy önálló államot hoz létre vagy csatlakozik rokonai korábban már meglévő államához. Egészen egyszerűen nem értették, hogy a magyarok miért elégedetlenek a nekik juttatott (s Nyugatról nézve új) államterülettel, hiszen már fél évezrede küzdöttek függetlenségük visszaszerzéséért, amit most tőlük mintegy ajándékot megkaptak. Hiszen még az osztrákok is elégedettek voltak! S hogy az új államokban magyar nemzetiség is él majd? De hiszen minden érintett állam aláírta a trianoni békét, az pedig tartalmazta a nemzetiségi jogok megadásának kötelezettségét is!

Az 1930-as évekre aztán lassan ráébredtek tévedésükre. Nem érdektelen olyan történelmi személyiségek későbbi véleményét idézni, akiknek részük volt Magyarország megcsonkításában. Idézzünk elsőként két brit miniszterelnököt: Herbert Henry Asquit jelentette ki 1925-ben: „Ez a béke nem államférfiak munkája, hanem súlyos és végzetes tévedések eredménye.” ; Lloyd George pedig 1929-ben kimondta: „Az egész dokumentáció, amelyet szövetségeseink a béketárgyaláson rendelkezésünkre bocsátottak, csaló és hazug volt.” Egy másik győztes ország kormányfője, az olasz Francesco Nitti 1924 szeptemberében hosszabban fogalmazott: „Trianonban egy országot sem tettek tönkre gonoszabbul, mint Magyarországot. De ezt az országot lélekben erős emberek lakják, akik nem nyugosznak bele hazájuk rombolásába. (...) A népek önrendelkezési jogára való hivatkozás csak hazug formula (...) a leggonoszabb módon visszaéltek a győzelemmel... Nincsen olyan francia, angol vagy olasz, aki elfogadná hazája számára azokat a feltételeket, amelyeket Magyarországra kényszerítettek...” Tomas Garrigue Masaryk, Csehszlovákia első elnöke az 1920-as években arra hivatkozott, hogy: „Választanunk kellett Csehszlovákia megteremtése vagy a népszavazás között.” André Tardieu – háromszoros francia miniszterelnök – ugyanerről azt írta La paix (A béke) című könyvében, hogy „Azért nem lehetett a magyaroktól elszakított Felvidéken népszavazást tartani, mert akkor nem jött volna létre Csehszlovákia a lakosság ellenszavazata következtében.” Andrej Hlinka páter, a Szlovák Néppárt vezetője 1925. június 4-én, a trianoni diktátum aláírásának 5. évfordulóján pedig egyenesen beismerte: „Mindannyiunk lelkében lobogjon a magyar haza emléke, mert ezer esztendős magyar hatalom alatt nem szenvedtünk annyit, mint a cseh uralom hat éve alatt.”

Hasonlóan mélyreható gondolatokat fejeztek ki olyan történelmi személyiségek is, akiknek nem volt részük Magyarország megcsonkításában. Arthur Neville Chamberlain, az 1938-as müncheni egyezményt a béke megvédésének – igaz: hiú – reményében aláíró brit miniszterelnök szerint „A trianoni szerződés eredménye Európában nem a béke, hanem az új háborútól való félelem.” Az ugyancsak a brit miniszterelnöki bársonyszéket elfoglaló Stanley Baldwin ezen is túlment, amikor kijelentette, hogy „Európa békéje a trianoni békeszerződés napján szűnt meg.”

S ekkor már a trianoni békediktátumot nem csupán politikusok emlegették hasonló módon, amelyet jól kifejeznek Lord Viscount Rothermere, a Daily Mail kiadója, egyben főszerkesztője Hungary’s Place in the Sun (Magyarország helye a Nap alatt) címmel az 1927. június 21-i számban megjelent cikkének sorai: „Két fiam esett el a háborúban. Nemes eszmékért áldozták életüket és nem azért, hogy e dicső nemzettel ilyen igazságtalanul elbánjanak. Addig nem lesz nyugalom Európában, amíg revízió alá nem veszik a galád és ostoba trianoni szerződést.”

S még egy gondolatsor ide kívánkozik. Bármennyire is él a magyarságban a történelmi Magyarország nosztalgikus emléke, reálisan gondolkodva mindenkinek be kell látnia, hogy maradéktalan helyreállítására nincs többé lehetőség. Nem volt már az 1930-as és 1940-es évek fordulóján sem, s az ekkor a Magyarországra nézve szerencsés nemzetközi politikai konstellációban is csak jobbára (igaz, nem csupán) magyarlakta területek békés visszacsatolását lehetett elérni. S nem volt esély a területi revízióra a kommunista világrendszer közép-kelet-európai összeomlása pillanataiban sem, annak ellenére, hogy – Románia kivételével – minden olyan állam megszűnt létezni, amelyekkel az 1920. évi trianoni, majd az 1947. évi párizsi béke megköttetett.