Emléktáblát állítottak vitéz Nagy Alajos 56-os forradalmárnak Ajkarendeken
2016.12.06.
Az Ajkai Nemzeti Forradalmi Tanács titkára volt. Szervezte a tüntetéseket, a sztrájkokat, tartotta a kapcsolatot a környékbeli munkástanácsokkal. 1956. november 14-én le akarták tartóztatni, de egy falubeli rendőr értesítette erről. Nagy Alajos több napos bujkálás után december 4-én átlépte a magyar–osztrák határt. Évtizedekig Németországban élt, előbb színházi rendezőként, majd gyógyszerkutatóként dolgozott. A 2009-ben elhunyt forradalmár tiszteletére emléktáblát helyezett el az ajkarendeki paplak falán a Magyar Vidék Országos 56-os Szervezet és a Lakiteleki Népfőiskola. 2016. november 12-én.
Az Info TV felvétele itt tekinthető meg.
Részlet a mno.hu 2005. augusztus 18-i interjújából (Stefka István írása)
Mint magyar emigráns, társaival együtt hallatta a szavát az otthon maradt forradalmárok ügyében és az összmagyar érdekekért. Így tiltakoztak az 1956-ban elesett szabadságharcosok sírjának beszántása és Nagy Imre kivégzése ellen. Tollas Tibor vezetésével tízmillió aláírást gyűjtöttek a világ számos jelentős országában 1960-ban, hogy az ENSZ ne vegye le napirendről a magyar ügyet, a magyar forradalom ügyét. Nagy tüntetést rendeztek Bonnban a Bős–Nagymaros vízlépcső megépítésének megakadályozásáért. De magyar emigráns megmozdulás volt az erdélyi falvak lerombolása elleni tiltakozás szintén a nyugatnémet fővárosban. Nagy Alajosék a moldvai csángók ügyében kétszer is a Szentszékhez fordultak. Részt vett Mindszenty József bíboros, hercegprímás hamvainak hazahozatalában. A hosszú ideig elhallgatott ajkai forradalomról Nagy Alajos könyvet írt, Ajka 1956 címmel. A hazatért szerző-forradalmárral ezeket a napokat idézzük fel.
– Hogyan ért el a forradalom Ajkára, a bányavárosba?
– A forradalmi szellem Ajkát már az első napokban elérte, de sohasem volt akkora jelentősége, hogy katonailag be kellett volna avatkozni. Ma is csodálkozom, hogy Ajkán nem volt helyőrség, pedig ott voltak a bauxitbányák, a szénbányák, az üveggyár. Talán abban bíztak, hogy a városlődi és a Veszprém köré csoportosított szovjet csapatok bármikor leverhetnek egy esetleges lázadást? Nem tudom.
– Ön akkor hol dolgozott?
– Üvegcsiszolóként dolgoztam az ajkai üveggyárban. Előzőleg készültem a Színművészeti Főiskolára, mivel volt tanárom, a mártírhalált halt dr. Brusznyai Árpád javaslatára 1955-ben Zircre kerültem járási művészeti előadónak. Ott azonban hazánk felszabadításának ünnepségeit, amit a szovjet hadsereg katonáival kellett volna megrendeznem, szó szerint elszabotáltam. Ezért a munkakönyvembe beírták, hogy hivatali munkát nem vállalhatok. Így lettem üvegcsiszoló. Október 24-én beutaztam Veszprémbe hivatalos ügyeimet intézni. Meglepetésemre minden zárva volt, még az egyetem is. Ám a barátnőm megszerezte nekem a Veszprémi Vegyipari Egyetem szervezetének, a MEFESZ-nek a húsz pontját, amelyben többek között követelték a független, semleges Magyarországot, a szovjet csapatok kivonását, március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását, valamint még magyar kézbe magyar uránt akartak, a teljes egyetemi autonómiát. Ezekkel a pontokkal utaztam vissza délután Ajkára. A felhívást megmutattam a barátaimnak. Másnap, csütörtök este találkoztunk a mozinál, ahol kisebb tömeg gyűlt össze és barátaim azt javasolták, olvassam fel a húsz pontot. Bár rizikós volt a helyzet, azért felolvastam, és az egyre terebélyesedő csoporttal a Kossuth-nótát énekelve, nemzeti színű zászlókkal a Kossuth-szobor elé vonultunk. Egyszer csak társult hozzánk kerékpárját tolva az egyik rendőr és csak ennyit mondott: Ne féljetek, én veletek vagyok. Ez volt az a Ramasz László, aki később hármunk életét megmentette. Én azon az éjszakán tizenkétszer szavaltam el egy busz tetejére állva a Nemzeti dalt és olvastam fel a veszprémi MEFESZ húsz pontos követeléseit.
– Mikor vált a szerepe jelentőssé?
– Ezzel a tüntetéssel kezdődött. Majd azzal folytatódott, hogy október 26-án, pénteken az ajkai üveggyárban sztrájkot hirdettek, mivel nem volt elég melegvíz. A közeli huta dolgozói is csatlakoztak a sztrájkhoz, nekem ismét fel kellett olvasnom a húsz pontot. Megválasztottuk a munkástanácsot, és táviratot intéztünk tizenhat pontban Budapest szabadságharcosaihoz, amelynek lényege, hogy szolidaritást vállaltunk mellettük. Engem is beválasztottak a munkástanácsba, és aztán ők delegáltak az ajkai Nemzeti Forradalmi Tanácsba. Ugyanezen a napon alakult meg az ajkacsingeri szénbánya munkástanácsa is. A bányászok azt mondták, hogy csak annyi szenet adnak az ajkai hőerőműnek, hogy a háztartásokban meleg legyen és az üveghuták, az alumínium tégelyek ne fagyjanak be. A huszonegy tagú ajkai forradalmi tanácsot október 28-án választották meg a küldöttek. Végh József lett az elnök, én lettem a titkár. Az első intézkedésünk az volt, hogy az iparmedence élelmiszer ellátását biztosítsuk. A malmokat beindítottunk, a gabonával teli raktárakat kiürítettük, s így tudtunk Budapestre, a Corvin közbe is küldeni lisztet, kenyeret, valamint káposztát. Lefoglaltuk az ajkai tanács pecsétjét, hogy legyen hivatalos pecsétünk. Ebből bicskával kivágtam a gyűlölt, kalászos, vörös csillagos Rákosi-címert, csak a körbefutó feliratot és a nemzeti szalagot hagytam benne.
– Fegyverük volt?
– A MÁVAUT sofőrjei a Devecser melletti katonai fegyverraktárból hoztak fegyvereket, valamint a megalakult nemzetőrség lefegyverezte az ávósokat. Mi Végh Józseffel 7,65-ös revolvereket kaptunk, a nemzetőrség tagjai géppisztolyokhoz, karabélyokhoz jutottak és régi „dióverő” puskákat kaptak. Persze tudtuk, hogy ezekkel a fegyverekkel nem sokra megyünk. Bíztunk a bányarobbantó szerekben, amikkel fel tudtuk volna robbantani az Ajkához vezető utakat és képesek lettünk volna kis városunkat megvédeni. Átszerveztük az üzemőrségeket is és felfegyvereztük őket. Elküldtük a rendőrparancsnokot, Gránitz elvtársat, mert az ávósokkal tartotta a kapcsolatot. Sikerült felvennem a kapcsolatot a magyar érzelmű tapolcai páncélosokkal és a pápai repülőkkel, valamint a MEFESZ-irodával. Brusznyai Árpád, a Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács elnöke persze ellenzett minden fegyveres harcot. Mondta is nekünk, fiataloknak, az egyetemistáknak, hogy titeket a szüleitek tanulni küldtek, és nem meghalni.
– Végül ő halt meg.
– Pap János, veszprémi MSZMP első titkár külön kérésére végezték ki, pedig fegyver sem volt a kezében. Megjegyzem, e kiváló középiskolai tanárnak én emeltettem egyedül külföldön egy emlékkeresztet Kölnben.
– Hol voltak ekkor Ajka város kommunistái?
– Illegalitásba vonultak. Bezárták a pártházat és visszahúzódtak a jó minőségű lakásaikba, a Bauxit lakótelepre. Közben kaptuk a hírt, hogy a kommunisták és az ávósok éjszakánként titkos gyűléseken vesznek részt és szervezkednek. Ezek után összeszedtük az ávósokat, ráraktuk őket egy teherautóra és bevittük a társaságot a veszprémi börtönbe. Nem azért, hogy bántsuk őket, hanem azért, hogy a feldühödött tömeg nehogy meglincselje őket. Még elevenen élt bennünk az ajkarendeki harag napja emléke, amikor néhány nappal azelőtt a tanácselnököt, Borsodi elvtársat megverték és a tanácstitkárt, Horváth Józsefet majdnem agyonszurkálta a falu népe. Horváth és Borsodi voltak azok, aki túlteljesítették a tervet, a beszolgáltatásokat, és elvitették, kínoztatták a „népi demokrácia ellenségeit”. Nos, szerencsére kaptunk telefont a lincselésről és azonnal indultunk a nemzetőrökkel, a rendőrökkel Ajkarendekre, ahol sikerült megakadályoznunk a tragédiát. Kiabáltam az emberekkel: Itt nincs lincselés, itt jogállam lesz! Horváthot bevitettük a devecseri kórházba. Horváth később a „vérbíróságnál” mindenféle hazugságokat hozott fel ellenem, holott nekem köszönhette az életét.
– Mikor került veszélybe Ajka?
– Amikor elkezdtek mozogni a szovjet tankok a 8-as úton, Szombathelytől Veszprémig, de ez már a megyeszékhelyet is veszélyeztette. Felkészültünk a védelemre. Ezért eldöntöttük, a forradalmi tanács és a nemzetőrség, hogy a bányákban található robbantószerekkel aláaknázzuk a Bakonygyepes és a 8-as műút felé vezető bekötőutat a Csigere patak hídjánál. Az ugyancsak a 8-as műúthoz vezető ajkarendeki utat a Széles pataknál és az Úrkút felé vezető műutat is aláaknáztuk. Végül is a robbanószereket nem hoztuk működésbe, mert a szovjetek szerencsénkre elhaladtak mellettünk. A forradalmi tanács november 3-án úgy döntött – mérlegelve a fegyverhiányt és a kiszolgáltatott lakosságot –, hogy nem robbantunk, nem védekezünk, mert szétlőhetik a szovjetek Ajkát, amit mi sem akartunk volna.
– A szovjetek általános támadást indítottak november 4-én Magyarország ellen és a fővárost óriási túlerővel támadták. Ajkán mi történt ekkor?
– Mi a sztrájk fegyvere mellett döntöttünk. A forradalmi tanács nagy tömeggyűlésre összehívta a munkásságot, és ott egybehangzóan az idegen csapatok bevonulása miatti általános sztrájkot határoztuk el. Leállt a munka, leálltak a gyárak, a bányák. Közben bennünket hermetikusan elzártak a világtól.
– Volt-e értelme a sztrájknak?
– Arra gondoltunk, hogy az energia és az élelmiszer megvonásával kiéheztetjük a környéken állomásozó szovjet csapatokat, nyomást gyakorlunk rájuk.
– Mikor volt tapasztalható, hogy visszatértek a régi kommunisták, az ávósok a karhatalmisták?
– Már a november 4-ét követő napokban a veszprémi börtönből kisétáltak a volt ávósok, kommunista funkcionáriusok és közülük néhányan birtokba vették az ajkai tanácsházát. A pufajkások kezdték összeszedni az embereket. Én a nagybátyámnál, a plébánosnál bujkáltam, amikor megjelent Ramasz László rendőr a letartóztatási paranccsal. Rendes ember volt, mert azt tanácsolta, hogy meneküljek külföldre, mert a következő alkalommal már nem ő jön, hanem valaki más, aki bilincsbe verve visz Veszprémbe.
– Vajon miért tette ezt?
– Nem tudom. De ugyanígy járt el Grőber Lacival, a nemzetőr parancsnokkal és Kristály Lajossal, a forradalmi tanács egyik tagjával is. Ramasz nekem azt mondta, én rendőr vagyok és nem ávós. Egyszóval így menekültünk meg. Vasszilvágyból, a szülőfalumból elindulva léptem át Ausztria felé a határt december 4-én.
– Volt-e megtorlás, volt-e a forradalomnak ajkai vértanúja?
– Volt. Az ajkai sztrájkolók, forradalmi munkástanács tagjai közül többet megvertek, megkínoztak, bebörtönöztek. Dallos Dénest nagyon megverték, többet nem taníthatott. Winkellmann Józsefet, az Ajkarendeki Nemzeti Forradalmi Tanács titkárát meghurcolták. Ezeket csak később tudtam meg, egy részét a rokonságom virágnyelven megírta. Plébános nagybátyámat, Rozmán Alajost be akarták szervezni, de nem vállalta, ezért úgy megverték, hogy később belehalt sérüléseibe. Sorolhatnám tovább a kommunista bosszúállók rémtetteit. A legszörnyűbb eset azonban Varga Gusztávval, az ajkai bányák főmérnökével történt. Vargának csak egyetlen bűne volt, hogy a munkástanácsok utasításait végrehajtotta. Éppen ezért fel sem fogható, hogy ezt a szelíd, jóravaló embert miért verték agyon Kádár pribékjei, a Fehér József főhadnagy parancsnoksága alatt álló 24. sármelléki vadászrepülő ezred karhatalmi századának előzőleg leitatott katonái. Mészáros Gyula, aki a legtöbbet foglalkozott Varga Gusztáv megölésének történetével, úgy vélekedett, hogy a karhatalmisták ellenszenve azért irányult rá, mert az irodájába betóduló pufajkásokat figyelmeztette a bányaüzem veszélyességre. Másrészt Jóna József párttitkár – megelőzően cipész– azt állította, hogy Varga őt és a kommunistákat, akik nem voltak bányászok, elküldte az irodákból a forradalom alatt. Ennyi kellett ebben az időben, hogy valakit agyonverjenek. Semmiben nem vett részt aktívan.
– Varga Gusztáv mibe halt bele?
– A kíméletlen verésbe. Amikor bevitték a veszprémi börtönbe, akkor a börtöntársak, valamint a letartóztatott Farkas György, a Közép-Dunántúli Szénbányászati Tröszt jogügyi előadója szerint Varga Gusztáv veséje környékén hatalmas kék foltok voltak láthatók. Állítólag gumikábellel verték. Az ülepe is szét volt verve, szemüvegén alig marad ép üveg és csak ennyit mondott szinte béna ajakkal és nyelvvel, hogy „a pufajkások nagyon megkínoztak és megvertek Devecserben”. Arról is beszéltek az emberek, hogy Guszti nyelvét fogóval kihúzták az asztal sarkára, majd csizmával megtiporták. Felesége és három gyermeke siratta. Hát ilyen volt a forradalom utáni megtorlás a Pap János által vezényelt Veszprém megyében.
– Nem bánta meg, hogy részese volt 1956-nak?
– Ez az életem egyik csodája volt. Az emigrációban folytattuk a forradalom eszméinek életben tartását. Büszke vagyok arra, hogy kiállhattunk olyan társainkért, mint Mansfeld Péter, a világ tudomására hozhattuk, hogy Rácz Sándor börtönben ül, Wittner Máriát halálra ítélték. Ez volt a mi missziónk, hogy folyamatosan felhívjuk a figyelmet a Kádár-rendszer megtorló akcióira.